Husserl elméleteiről úgy szokás beszélni, mint amiket számos teoretikus újraértelmezett Heideggertől kezdve Sartre-on át Merleau-Pontyig vagy épp Derridáig. Nem beszélve a színházelmélet azon iskoláiról, melyek számára a fenomenológia tette lehetővé a színházi előadás nem jelként működő, az ember testi megalapozottságával számot vető aspektusainak megragadását. Kutatóként a nézői észlelés lehetőségfeltételei izgatnak, vagyis az, hogy a befogadói élmény közben lezajló tudataktusok szintjén miként képződik meg a színházi tapasztalat. Ennek a kérdéskörnek a husserli transzcendentális fenomenológiai lényegfogalmai adják a legpontosabb leírását, amit az is igazol, hogy gyakran a színházteoretikusok is Husserlhez, Merleau-Pontyhoz, Heideggerhez nyúlnak vissza téziseik fenomenológiai megalapozása érdekében. Másfelől fontos számomra, hogy egy stabil, átlátható keretrendszerben dolgozhassak, Husserlnél pedig ilyen értelemben nincs megbízhatóbb.