A magánhangzók megvalósulásának változatosságával kapcsolatban vizsgálom a beszédhangok egymásra hatását, különösen a magánhangzók közötti (a köztes mássalhangzón átívelő) koartikulációt. Akusztikai elemzéssel, valamint artikulációs mérőeszközökkel (elektroglottográfiával, ultrahanggal, elektromágneses artikulográfiával) is dolgozom.

A magyarban és némely más nyelvben (pl. a németben) a magánhangzókra jellemző az ún. nyelvi hosszúság vagy kvantitás, aminek követketzében a magánhangzók hosszú-rövid párokba rendezhetők, és minimális párokat alkotnak. A kontraszt kifejeződése a magyarban az ejtés időtartamával, illetve (részben) a magánhangzók hangszínével is összefügg. A kutatásaim arra irányulnak, hogy miként valósul meg a magánhangzók nyelvi hosszúsága a magyarban (más nyelvekkel összevetésben) ennek a két paraméternek a mentén. A kérdést olyan különleges beszédmódokban/regiszterekben vizsgáljuk mint a dajkanyelv vagy a felgyorsított beszéd, ahol rendre a kontraszt erősítését vagy redukióját várjuk.

Kutatásaim során a beszédhangok, elsősorban a magánhangzók megvalósulásával foglalkozom, de irányulnak kísérleteim például a magyar /h/ megvalósulására, valamint a dajkanyelvi beszéd jellemzőire, továbbá a nyelvi attitűdökre. 

A szoprán énekesek a magas alapfrekvenciájú éneklés során nem a beszédben megszokott módon ejtik a beszéd hangjait. A vizsgálataimban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a szopránéneklésben ejtett beszédhangokat milyen artikulációs stratégiával és milyen akusztikai szerkezettel ejtik az énekesek, illetve arra, hogy ezt miként dolgozza fel (azaz hogyan azonosítja a beszédhangokat) a hallgató.

Vizsgálom a gemináták (hosszú mássalhangzók) és a további rövid mássalhangzó mellett degeminálódó (rövidülő) mássalhangzók akusztikai megvalósulását és artikulációs szerveződését a magyarban.