Báder Petra (Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszék) Kari Publikációs Kiválósági Díjban részesült tanulmánya a „Kamchatka. Revista de Análisis Cultural” hasábjain jelent meg.
Bár a poszthumanista elmélet(ek) irodalmi művekre való alkalmazása vagyis egy úgynevezett poszthumanista irodalomkritika megalkotása, módszertani kidolgozása még várat magára, ígéretes kutatási irány lehet a nem emberi narrátorok vizsgálata. Báder Petra tanulmányában a kortárs katalán irodalom kiemelkedő alkotója, Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regényét veszi górcső alá, melynek különlegessége, hogy minden fejezetben más és más, emberi és nem emberi elbeszélő szólal meg: a határvidéki Pireneusokban élők mellett hangok kapnak a halottak, az állatok, a növények, a felhők, sőt még a hegy is elmeséli keletkezésének történetét. A Kamchatka. Revista de Análisis Cultural hasábjain megjelent tanulmány szerzője azt a folyamatot kísérelte meg leírni, mely révén az emberi és nem emberi narrátorok egymásra rétegződnek, ezáltal a szöveg lényegét és a regénystruktúra poszthumán mivoltát a hangok hálózatossága, vagyis a monológok és a polifónia között kialakuló dialektikus feszültség adja.
A nem emberi elbeszélés vizsgálatához két nagy elméleti keret nyújtott fogódzkodót: azok a kritikai poszthumanizmussal és annak irodalomkritikai kiaknázásával foglalkozó tudományos hozzájárulások, amelyek az ágencia kérdésköre mellett a poszthumán szövegtestek vizsgálatára fókuszálnak (Hayles 1999, Braidotti 2016, Rossini 2016, Ferrando 2018, Foster 2018, Nemes 2018, Horváth – Lovász – Nemes 2019, Kowalcze 2020), valamint az antropomorf elbeszélő szűk fogalmával szakító nem természetes narratológia (Herman 2011, Alber – Nielsen – Richardson 2012, Bernaerts – Caracciolo – Herman – Vervaeck 2014, Tóth 2018). A poszthumanizmus és a narratológia metszéspontja a nyelviesítés folyamata által vált megragadhatóvá, hiszen épp a nyelvben találjuk a nem emberi entitások irodalmi ábrázolásának ellentmondásosságát: az élettelen és nem emberi hangok nyelvbe való „beemelését” a zoé felé való odafordulásként értelmezhetjük, ám ez csakis az emberi (nyelv) felől lehetséges. A tanulmány fő kérdésfelvetése tehát az, hogy vajon reprezentálható-e nyelvileg, és ha igen, milyen mértékben beszélhető el a nem emberi tapasztalat.
Az egyes fejezetek vizsgálata után Báder Petra arra a következtetésre jutott, hogy a nem emberi entitások elbeszélőként való használata a prosopopeia segítségével valósul meg, mely nem puszta megszemélyesítésként szolgál, hanem az antropomorfizálás, vagyis az emberi tudattal való ellátás, a beszéltetés és a de Man-féle „arcadás” fogalmaival azonosítható (Szathmáry, 2008). Az Énekelek, s táncot jár a hegy elbeszélői mindinkább eltávolodnak a tisztán emberitől, a nem emberi felé haladnak (vagyis a zoé felé „fordulnak”), a szerző fő törekvése pedig a nem emberi ágenciák által megélt fenomenális világ feltárása és nyelviesítése. Solà éppen a nyelv teremtő ereje által billenti ki az elbeszélés és a nyelvhasználat antropocentrikus mivoltát, miközben folyamatosan visszautal az emberire, az emberi materialitásra, valamint az ember centrumvesztett szerepére annak környezettel való kapcsolatában. Az antropomorf narrátor szűk fogalmával való szakítás – mint fikcióteremtési aktus – az élettelen, szervetlen vagy statikusnak vélt dolgoknak a leendés (Deleuze – Guattari, 2002) dinamizmusában való ábrázolását érinti, amely a regényben az emberitől leginkább eltávolodó elbeszélők esetében jelentkezik: a trombitagombák, a felhők és a Pireneusok organikusságában, hálózatos logikájában, gondolataiban.