A kutatás fő célkitűzése az Újasszír Birodalom adminisztrációjának hierarchiájában a felső szintet képező, a forrásokban LU2.GAL.MEŠ (akkádul: rabûti vagy rabâni, magyarul „nagyok”) gyűjtőfogalommal szereplő hivatalnokok személyére és működésére vonatkozó írott források (elsősorban az adminisztráció napi működése során keletkezett szövegek: levelek, szerződések, listák) összegyűjtésével, elemzésével, és monografikus feldolgozásával egy angol nyelvű kézirat elkészítése.

Az ókori keleti államok adminisztratív struktúráját a történetírás egyértelműen despotikus rendszerként írja le, amelyben az uralkodói akarat abszolút módon, korlátok nélkül érvényesül. Az asszír adminisztráció működése közben keletkezett források elemzésével azonban ennél egy sokkalta árnyaltabb kép rajzolható, amelyben a birodalmi adminisztráció vezérkara egyenrangú félként szerepel az uralkodói akarattal szemben. A kutatás alapkérdései, hogy a birodalom vezérkarának testülete milyen tagokból állt, milyen feladatokat látott el, milyen viszonyban állt az uralkodóval és a birodalom más hatalmi központjaival?

Az Asszír Birodalom fénykorában kifejlesztett adminisztratív eljárások és hatalomgyakorlási technikák új szintre emelték a birodalomépítés lehetőségeit, s ezek rendre megjelentek a későbbi birodalmak eszköztárában is. Mindazonáltal eddig nem készült monografikus feldolgozása a témának, így jelen kutatás eredményeként létrejövő munka fontos hivatkozási pontja lehet nem csupán az Újasszír Birodalom történetét vizsgáló kutatásoknak, de az ókori adminisztráció- és intézménytörténeti vizsgálatoknak is.

A mintegy 300 évig fennálló Újasszír Birodalom (Kr. e. 911–612) mind az államalakulat mérete, mind tartóssága tekintetében páratlan volt az ókori Mezopotámia történetében. Az addig ismert legnagyobb birodalom irányítását a mezopotámiai hagyományban gyökerező kifinomult adminisztratív eljárások tették lehetővé, illetve az ezeket alkalmazni és megújítani képes képzett hivatalnokok munkája. Ez utóbbi aspektus tekintetében az asszír adminisztráció új metódusait fejlesztette ki a hivatalnokok rekrutációjának, képzésének és a hivatalnoki munka szervezésének. Ezek a módszerek túlélték az Asszír Birodalmat, és az ókori Kelet későbbi birodalmi szervezeteiben rendre megjelentek. Ezek a módszerek állnak jelen kutatás középpontjában.

Bár szokás az ókori keleti birodalmakra szélsőségesen despotikus szervezetű államokként tekinteni, a birodalmi adminisztráció működése során keletkezett szövegek (levelek, szerződések, adminisztratív szövegek) elemzése által árnyaltabb működési módokat rekonstruálhatunk, amelyek során az asszír uralkodó és a birodalmi adminisztráció vezető tisztségviselői közötti hatalmi viszonyok dinamikusan változhattak.

A birodalom vezérkarának személyi összetételét és működésmódjait leíró angol nyelvű monográfiával a nemzetközi kutatás egyik komoly hiányossága pótolható.

A kutatás fő célkitűzése az eskü szerepének vizsgálata az Újasszír Birodalom adminisztrációjának működésében. Ez magában foglalja egyrészt az összes fellelhető esküszöveg fordítását és elemzését, másrészt azon, a korábbi kutatások során nem használt, vagy nem kellő mértékben kiaknázott forráscsoportok (adminisztratív levelezés, magán okiratok, rituálé leírások) összegyűjtését és vizsgálatát, amelyek releváns információval szolgálhatnak az eskü ceremóniájának rituáléjáról, az esküt tevők státuszváltozásáról, illetve az adminisztráció mindennapi működésére tett hatásáról. A kutatási téma monografikus feldolgozásával egy angol nyelvű kézirat elkészítése.

Az újasszír kori esküvéssel foglalkozó szakirodalom az adêval leginkább az államok közötti szerződések értelmében és kontextusában foglalkozott, ugyanakkor már az eddig azonosított, adêra vonatkozó szöveghelyek alapján is világossá vált, hogy az államszerződés szerepén túl, az esküvésnek az asszír adminisztráció felépülésében és működtetésében is döntő szerep jutott. A kutatás alapkérdése, hogy az adminisztráció tagjainak milyen széles köre vett részt a királlyal megkötött adê ceremóniában, s mennyire befolyásolta ez a hivatalnokok mindennapi munkáját és társadalmi státuszát is? Mi volt az esküvés ceremóniája? Mindez miként viszonyul a részben kortárs, elsősorban hettita, arámi és héber nyelvű eskükkel kapcsolatos kutatási eredményekben feltártakhoz?

Az Asszír Birodalom fénykorában kifejlesztett adminisztratív eljárások és hatalomgyakorlási technikák új szintre emelték a birodalomépítés lehetőségeit, s ezek rendre megjelentek a későbbi birodalmak eszköztárában is. Az asszír adminisztráció felépítését és működését erőteljesen meghatározta az eskütétel, azonban a korábbi szakirodalom az adê rendszerét leginkább az államközi szerződések kontextusában vizsgálta. Mivel eddig nem készült monografikus feldolgozása a témának, így jelen kutatás eredményeként létrejövő munka fontos hivatkozási pontja lehet nem csupán az Újasszír Birodalom történetét vizsgáló kutatásoknak, de az ókori adminisztráció- és intézménytörténeti vizsgálatoknak is.

Az újasszír korban (Kr. e. 911–612) az asszír uralkodó más államok királyaival, vagy az asszír alattvalókkal kötött, eskütételt is magában foglaló szerződését a források adê néven említik. A korábbi történeti kutatás a fennmaradt adê szerződéseket az államközi kapcsolatok kontextusában vizsgálta, és figyelmen kívül hagyta azokat az eskütétellel kapcsolatos információkat, melyek alapján az eskünek az asszír adminisztráció belső működésében betöltött kulcsszerepe feltételezhető. A kutatás célja, az esküszövegek fordításán és elemzésén túlmenően, azoknak az írásos forrásoknak az összegyűjtése, amelyek releváns információval szolgálnak az eskütételben résztvevők körére, az ő társadalmi státuszuk megváltozására, valamint magára az eskü ceremóniájára vonatkozóan. Az eskü szerepét feltáró angol nyelvű monográfiával a nemzetközi kutatás egyik komoly hiányossága pótolható.

Az újasszír kor alapvetően egy nyelvészeti kategória, amely az akkád nyelv asszír dialektusának utolsó szakaszát jelöli – a történettudomány pedig azt az államalakulatot érti ezen fogalom alatt, amelyből e dialektus írott forrásai származnak. Ezen időszakban az Tigris- és a Záb-folyók találkozásánál fekvő asszír magterületről kiindulva a 10. században formálódó Újasszír Birodalom királyai évenként ismétlődő, a négy világtáj irányába vezetett hadjárataikkal gyarapították államukat egészen a 7. század végéig, birodalmuk bukásáig. A terjeszkedés sikerességét jelzi, hogy az ókori Kelet korábbi története során nem látott területű és tartósságú (Kr. e. 934–609) államalakulat jött létre. A Kr. e. 8. század második felétől Asszíriát bízvást tarthatjuk a korszak szuperhatalmának, hiszen nem volt olyan szomszédos államalakulat, amely hosszabb vagy rövidebb ideig ne ismerte volna el az asszír szupremáciát, és lépett volna vazallusi függésbe a birodalommal.

Az asszír birodalmi expanzió katonai szempontból a Kr. e. 630-as évekig folyamatos fejlődést mutatott. Az egymást követő hadjáratokban az asszír hadsereg a birodalmi magterülettől egyre távolabb hajtott végre sikeres hadműveleteket – A 7. század közepén, a katonai terjeszkedés zenitjén, az asszírok elfoglalták az elámi fővárost (Szúza, Ninivétől 880 km), az egyiptomi fővárost (Théba, Ninivétől 2200 km), és a kimmerek ellen háborúztak Anatólia belső területein. A katonai térnyerést azonban nem követte teljes mértékben az adminisztráció terjeszkedése, a katonai és a területi expanzió csak rövid időszakokban fejlődött együtt.

A Kr. e. 9. század közepére az Újasszír Birodalom tartományai elérték az Euphratés nagy kanyarját, és a területi expanzió itt – a Középasszír Birodalom (Kr. e. 14‒12. század) egykori határainál – több mint egy évszázadra megállt. III. Tukultī-apil-Ešarra trónra lépésétől a terjeszkedés újabb harminckét éves periódusa következett (Kr. e. 745–713), amelynek keretében 36 újabb asszír tartományt alakítottak ki. Ezt követően alig került sor új tartományok létrehozására, mindössze nyolc új adminisztratív egységről hallunk a birodalom bukásáig – ezek is jobbára olyan területeken helyezkedtek el, amelyek korábban is mélyen beágyazódtak Asszíria hatalmi struktúrájába.

A tartományok tömeges létrehozásának korszakával ebben az időszakban Asszíria ellenőrzése alá vonta a Közel-Kelet legnagyobb részét: az Örmény hegyvidéktől a Perzsa-öbölig, a Zagrosz-hegységtől a Levantéig, létrehozva a történelem addig ismert legnagyobb világbirodalmát. Bár az asszír királyfeliratok elbeszélése szerint a birodalom csapatai sosem vonultak vissza és minden konfliktusban győzedelmeskedtek, a ránk maradt királyi levelezés szövegei és a régészeti adatok már jóval árnyaltabb képet mutatnak, s egy szofisztikált határőrizeti rendszer tudatos kialakítására engednek következtetni. E roppant méretű birodalomnak természetesen a határai is rendkívül hosszúak voltak, a legváltozatosabb földrajzi és éghajlati viszonyokon húzódtak, s az alávetett helyi társadalmak is igen színes képet mutattak mind a társadalmi komplexitás, mind a kulturális attitüdök tekintetében.

Korábbi kutatásaim során az Újasszír Birodalom keleti, hegyvidéki tartományainak történetét vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a korábbi szakirodalomban sematikusnak ábrázolt asszír államszervezési gyakorlat valójában rendkívül flexibilisen, az adott határterület földrajzi, társadalmi és gazdasági viszonyrendszeréhez nagyon is alkalmazkodóan működött.

A kutatás fő célkitűzése az Újasszír Birodalom három eltérő adottságú határszakaszán a határőrizeti rendszer kialakítására és működésére vonatkozó írott források összegyűjtése, elemzése, és a kutatás eredményeit bemutató angol nyelvű kézirat elkészítése.

A szakirodalomban számos tanulmány foglalkozik egyes határvidéki települések régészeti anyagával, történetével vagy gazdasági jelentőségével, azonban az Újasszír Birodalom határőrizeti rendszerének leírására még nem történt kísérlet. Munkámban az asszirológiai szakirodalomban eddig kevéssé használt határvidék-kutatás (Frontier Studies) vizsgálati aspektusait kívánom érvényesíteni, s a határzónákra nem csupán az ellenséget feltartóztatni hivatott háborús övezetként, hanem a birodalom és a szomszédos területek közötti kommunikáció elsődleges területeként tekintek.

A Kr. e. 9. századtól adatolható, hogy az Asszír Birodalom északi határvidékén a többi asszír tartománynál mind területében, mind haderejét tekintve nagyobb adminisztratív egységeket alakítanak ki (ezek a mātuk, „országok”), melyek élén egy-egy asszír udvari főméltóság állt (turtānu, rab šāqê, masennu, nāgir ekalli), azonban sem a mātu-rendszer kialakulását, sem a mātuk és a többi asszír tartomány viszonyát nem vizsgálta még a szakirodalom. A három választott szakasz a birodalom északi határán fekszik: 1, Észak-Szíria és Délkelet-Anatólia; 2, a Tigris felső folyása; 3, a Felső-Zábtól a Nagy Khorászán útig terjedő szakasz.